"Volt egy nagyon gyönyörű pár, egy barna fiú és egy barna lány. Boldogok voltak hosszú éveken át, bár csak ilyen lenne az egész világ! Igen, ....de örökké semmi sem tarthat, a fiú útja másfelé haladt, szerelmük most már csak egy emlék maradt. Egy álomszép álom foszlott szerte, a lány zsebkendője könnyeit nyelte, körülötte megváltozott minden, sajnos ő nem felejt könnyen. Aki most ránéz az utcán, azt kérdi magától; "Miért?" - Hisz nemrég még majdnem repült a boldogságtól, most pedig épp, hogy nem hal a szomorúságtól.
Már elteltek hosszú-hosszú hónapok, s a lány azóta is egy srác miatt zokog. Egy srác miatt ki most másra mosolyog, s másnak küldözget óriási virágcsokrot. Szerették egymást hosszú éveken át, nem mondták, hogy elhervadt a virág. Fájdalom s könny ragyogott a szemében, hát nem jutottam eszedbe 1-szer sem?
Már mások ülnek kis piros padunkon, olyanok akik szerelmesek és boldogok nagyon. Kár, hogy már engem nem tudsz szeretni, és sikerült ily hamar elfelejteni. Nekem ez nem megy ily könnyen, még most is emiatt folyik könnyem. Mire e levél hozzád elérkezik a síró kislány már nem létezik! Nem láttál hulló csillagot? Én voltam az ki eltávozott! A temetőben egy harang fájdalmában kondul, a sok kisírt szem, a kis sír felé fordul, a sírban egy lány nyugodt, ki már hónapok óta nem mosolygott. Erdő mélyén egy kis híd alatt találtak rá, de sajnos késő volt már! A srác éppen kihívóan mosolygott egy szőke lány szemébe, mikor a postás levelet adott kezébe. A levél hangulata boldogtalan volt egy lány szerelméről és haláláról szólt! A fiú könnyes szemmel meredt a papírra, őrülten futott a temetőbe, sírva. Zokogva rogyott a kis sír előtt térdre, ráborult bocsánatot kérve. Rájött nem kellett más szerelme, csak azt az egy lányt szerette. Sírva átkozta magát, miért nem jött előbb erre rá. Szél fújt át az éji temetőn, és a fiú bánatosan, fejét a kis sírról felemelte. Fájdalmas hangon valaki megszólalt: "SZERETLEK."
A fiú ráismert a hangra, majd újra ráborult a kis sírra. "Bocsáss meg nekem."