MORETTI GEMMA: MAGÁNYOM SZIGETÉN

Néha elviselhetetlen, ami van
mert arra gondolok,
ami talán lehetett volna,
s amit örökre elmulasztottam.
és fáj, mert járhatatlan a tenger
életem és a part között,
reménytelen a sóvárgás
tiszta csillagok felé.
Bolyongok, mint hajótörött
magányom szigetén,
tétova lépéseimet
már senki nem vigyázza.
Tanácstalanul borul fölém
a néma éjnek csillagsátra.

Ez a délutáni csendes erdő
különös, de mégsem idegen.
Egyedül vagyok nagy fák alatt,
nekidőlök egy nyurga akácnak,
érdes arcához hajtom a fejem,
virágai közt bujkál a szél,
néha egy bogár, siető lepke,
könnyű szárnyával ruhámhoz ér.
Fölöttem felhők viszik az időt.
Az alkony, a nagy falánk,
az aranyalma napból
egyre nagyobbakat harap,
még néhány perc és a fényességből
egy sugárnyi sem marad.
És arra gondolok
az elszunnyadó, méla fák alatt:
a felhőkkel majd én is elmegyek,
s téged alig-alig ismertelek.

SZÉP ERNŐ: NEM VOLT JÁTÉKOM

Mikor én kis fiu voltam,
Kis lovon nem lovagoltam,
Nem volt nékem ponnilovam,
Ponnilovam,
Ponnilovam,
Pedig de szép mikor rohan.

Ponnilovon sose ültem,
Kis biciklin se repültem,
Nem volt szép kis kerékpárom,
Kerékpárom,
Kerékpárom,
Pedig de jó rajta nyáron.

Nem volt képes meséskönyvem,
Nem volt csak iskoláskönyvem,
Pedig de jó otthon este,
Otthon este,
Otthon este
Lapozni ábrát keresve.

Sohase volt színes kockám,
Kis kastélyom, kis tornyocskám,
Kis hajócskám, kis vasútam,
Kis vasútam,
Kis vasútam,
Elutazni sose tudtam.

Én nem kaptam kardot, csákót,
Szép sárgaréz messzilátót,
Sose vittek hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
És lyukas se volt a ponyva.

Az a ponyva szétment régen,
Elmult az én gyermekségem,
Én már régen felserdűltem,
Felserdűltem,
Felserdűltem,
A nagyok közzé kerűltem.

Én játékot már nem kérek,
A gondoktól rá se érek,
De meghalok én is egyszer,
Én is egyszer,
Én is egyszer
S a mennyországba megyek fel.

Kiállok majd a tejútra,
Arra visz az isten útja,
Az újjamat majd felnyújtom,
Majd felnyújtom,
Majd felnyújtom,
Ha elsétál a tejúton.

Észrevesz az isten engem,
Megszólalok szépen, csendben:
„Kérem én még nem játszottam,
Nem játszottam,
Nem játszottam,
Játszani akarok mostan.”

Megfogja majd a kezemet,
Angyalok közt maga vezet
Szegény gyerek otthonába,
Otthonába,
Otthonába,
Mennyei gyerekszobába.

Megkapom ott kardom, csákóm,
Szép sárgaréz messzilátóm,
Képes könyvem, színes kockám,
Szines kockám,
Szines kockám,
Lesz kastélyom, lesz tornyocskám.

Ami nem volt, lesz ott jócskán,
Kis vasútam, kis hajócskám.
Beültetnek hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
Csak én élvezem magamba.

Hogyha kedvem abban telik,
Ponnilovam megnyergelik,
Kis biciklim előhozzák,
Előhozzák,
Előhozzák,
Úgy járom a mező hosszát.

Égmezőben alkonyatban
Szép pillangót fogok ottan,
Ujjamon lesz arany pora,
Arany pora,
Arany pora,
Le nem mosom róla soha.

KEREKES LÁSZLÓ: SZERETNI ÚGY

Szeretni úgy... hogyan is?

Gyöngéd léleksimítással,
ha kell, arctalanul
helyem mindig megtalálva
ha kell, láthatatlanul

Szeretni úgy... mikor is?

Időnek előtte és utána,
ha új Tunguz-meteor jő
szívem végsőkig kitárva:
ha fűszál helyén végre virág nő

Szeretni úgy... kellene...

Szeretni úgy... vágyódni

Arcodra derűt rajzolni,
ha hívsz, sohasem hiába
kezeden át sugározni
besurranni imádba

Szeretni úgy... végtelen

Átrepülve gyönge árnyékomon
a Kedvesért lázasan epedve...
zárt körömből még csak álmélkodom
csillagokon elmerengve

Szeretni úgy... érteni!

Monoton "én"-ből kilépni
kicsiny világod nem meglopni
hulló harmatod felinni
illatodban feloldódni

Szeretni úgy... hogyan is?

László Noémi: Mióta nem kapaszkodom

Tizenhét napja számontartom azt,
hogy nem történik semmi különös.
Reggel megébredek, a nap besüt,
virágot öntözök, és nem tudom,
mi mire ösztönöz.

Végzem a dolgom, számolok, és áltatom
magam: holnaptól mindent felrugok,
de nem vagyok megrögzött lázadó,
csak kissé nyugtalan,

mert rég nem írok, rég nem olvasok,
nyelem a port, a levegőt, szaladnak hetek, hónapok,
felbukkan sok jó ismerős, sok apró fájdalom
a nyakszirtemre ül, hogy leutazzék majd a hátamon
s ha elkerül,

kerek, szilárd, áttetsző a szivem,
csak annyit fontos megemlítenem:
rég nem kapaszkodom.

Kerekes László: Vágyvers

Legyek tüzes nap, ha fázol.
Útjelző, ha tétovázol,
Legyek felhő, mely eltakar,
Ha világ sokat akar…

Legyek a föld, melyre könnyed
Hullajtod, ha most úgy könnyebb…
Legyek hang, melyet kiejthetsz
Holdas éjjen elrejthetsz…

Legyek álmod, és megfejthetsz
Legyek rózsa, és szerethetsz
Legyek az út, és elviszlek
Legyél igaz, és elhiszlek…

Kerekes László: Útközben

Tudsz-e kiáltani?
Ha annyira szép, hogy már fáj...
Barna sziklák ősrégi pora ködlik
S minden kő egy-egy szívet zár...

Ha édes dallamokban
Örömöd, mint karcsú pehely
A légben könnyedén száll
És csordultig telt a kehely....

Mered-e kimondani?

Vagy megmarkol a félsz,
Ősz barázdát gyáva lelkedbe szánt?
A kishitű, óvatos szürkeség
Monoton csoszogása földre ránt?

Képes lennél Őt nem szeretni?

Ne állj a peremen soká, röppenj!
És nem látod szakadéknak már
Kovakő kezedben a Pillanat:
A Kedves suttogása kitár...

   Somlyó Zoltán 

              BARÁTSÁG

    Karinthy Frigyesnek

Meghajtott fejű vándor a barátság
s a sok bozót között a földbe néz.
Ott a kígyók a mély vermeket ássák,
ahonnan jöttél s majd ahova mész.

Fel nem tekint ő fényes csillagokba,
hisz onnan semmi árnyék nem jöhet.
Fejét meghajtja s tovamegy dadogva
s bocsánatot kér menet és jövet.

Mert ő sír, hogyha téged szíven ütnek.
És visszasompolyg hozzád mindenütt.
És mindig tiszta, bár a sárba vész - -

Mint vashídon, keresztül úgy mehetsz rajt;
s magába szív szivedről minden ó-t s jaj-t,
mint lámpafényben sugarat a kéz.

Szabolcsi Zsóka: Éjfél után

Óramű pontossággal érkezik az újabb ősz hajszál.
Visszafogott zene szól, s behunyt szemmel
látom a megfoghatatlan távolt.
Térben és időben kalandozom.
Húrok és hangok repítenek a voltba és a leszbe.
Furulyák és dobok hozzák közelembe a felhőt és a tengert.
Ábrándjaim elszabadulnak, s rátalálnak
a feléjük lépegető vágyra.
Összeborulva, összeforrva, belegabalyodva,
megbabonázva szállnak tovább, hogy majd újult erővel
összekoccanjanak, összesimuljanak.
Megnyílik az éj bársonya, s a béke égi csendje
sző körénk andalító harmóniát.
A varázslat véget ér.
Álomra hajtom fejem, s átadom magam
a titokzatos holnapnak.

Illyés Gyula

A gyerekekre


Nézd a gyerekek arcát. Ott! A porban!
Mennyi öröktől ismert ismeretlen!
Mert nem kellett vátesznek lennem,
hogy megjósoljam:
ilyen arccal jő fel, mint napkelet
vigasza ő is, a te gyermeked.


Kapj föl még egyet, ha kevesled
az otthonit, ilyen arcú az is,
így sütött apám, anyám arca is.
Hogy lengenek,
mint fa körül a sarjú bokrok, úgy
ágaskodnak a lányok, a fiúk.


Elgondolni hadd álljak közibük:
be jó, be szép, ha bokrosul a nép.
Ne feledjék, kiket a jegenyék
sorsára küld
magából magasba: nem díszleni,
de vihar előtt veszélyt inteni.


Boldog, ki ilyen rengeteg felett
hajlonghat jajjal, mégis boldogan,
de a veszélyben is nagy-gondtalan:
kitörhetek,
egy kézmozdulat voltam, -- de hány készül
még a jó karból, az erős gyökérből!

Sík Sándor
Fák és gyerekek

Sokáig éltem, sok mindent szerettem,
És most, hogy eljár az idő felettem,
Még sokkal többet szeretek.
De legfőképpen, - érzem, ők is engem, -
A fákat meg a kisgyerekeket.

Beszélgetünk, bár ők hangot sem adnak:
A nagy szelíd fák bölcsen bólogatnak,
A gyerekek meg válaszul
Bölcsen - még a karonülők is -
Rám mosolyognak huncutul.


Gyermekmosolyból, szellőbújta lombból
Valami szól az ősi sugalomból,
Amit az ember lassan elfelejt,
Bár teste-lelke minden pórusával
Szomjazza, mint vas a delejt.


A Titoknak, melyet felnőtti szemmel
Már meg sem ért, már meg sem lát az ember,
Ők még látták illanni fátyolát,
S rajtuk keresztül hozzánk is lecsillan
Egy-egy sugár a mindenségen át.


Valahányszor beléjük néz a költő,
Le-lehull róla egy rossz emberöltő
És csenget neki a Paradicsom
S ő, mint a kisgyerek karácsonyeste,
Bekandikál a kulcslyukon.

REMENYIK SÁNDOR: KEGYELEM

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.