98. William Shakespeare: XCVIII. szonett

Távol telt tőled tavaszom, midőn
A pettyekkel tündöklő Április Ifjúságot lehelt szét a mezőn,
Hogy táncolt még a vén Szaturnusz is.
De sem a víg madárfütty, sem a tarka
És jószagú ezerféle virág
Nem vett bizony rá semmi nyári dalra
S szedetlen maradt a sok büszke ág.
Nem csodáltam a hó-liliomot Drágák voltak, édesek, gazdagok, Örök mintád utánzatai mind.
Nélküled mégis tél volt mindenütt:
Mint árnyaddal játszottam velük.

"Amikor a boldogság egyik ajtaja bezárul, egy másik kinyílik.
De gyakran oly sokáig tekintünk vissza a zárt ajtóra,
hogy nem vesszük észre, amelyik megnyílt elottünk."

- Helen Keller -

László Ilona

Veled

Hozzám nőttél észrevétlenül,
Beépültél húsomba, vérembe,
Itt élsz velem legbelül,
Tested lenyomata beégett testembe.

Szemeid néznek vissza tükrömből,
Mosolyod lebeg az éjszakában,
Ajkad mesél vágyról, szerelemről,
Ismertelek már egy más világban.

A szeretetnek vagy örök szelencéje,
Flastrom az összes sebemre,
Az odaadás forró, édes kemencéje,
Nyugtató csók a lelkemre.

Nem tudunk semmit a jövőről,
Csak tobzódunk önfeledten a mában,
Pillanatokat lopunk az időből,
S a végtelent leljük egymás karjában.

"Csak mert valaki nem úgy szeret téged, ahogy te szeretnéd,
az még nem jelenti,hogy nem szeret téged szíve minden szeretetével."
/Gabriel Garcia Márquez/

Ignotus:

Várnod egy jelre...

Várnod egy jelre, várnod egy szóra,
Egyszer egy héten egy lopott óra
S ehhez vesszofutásban érted:
Ezt adhatom, szegénykém, néked

Félned magadért, s félned értem,
Meg se téve már tetten érten,
Véletlen lenni más helyébe:
Ezt kapod egy szívért cserébe.

Tűrnöd, titkolnod, osztozkodnod,
Módját se várva mindent adnod,
S amire vágyol, azt nem találnod:
így lop meg, teljesülve, álmod.

Lenned egynek egy hosszú sorba,
Lenned emléknek összefolyva
Száz más emlékkel, ha bevégzed:
Ez, ami tart feléd, a végzet.

Elébed állok kézzel-mellel,
Hogy megvédjelek magam ellen,
S a vége az, hogy idehúzlak,
A vége az, hogy összezúzlak.

A kezemen itt érzem ajkad,
Az ajkamat ott érzem rajtad.
Rossz óra volt, amelybe lettél,
Amikor énnekem születtél.

 Ady Endre

Csókokban élő csóktalanok

Mindent akartunk s nem maradt
Falócsókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hűs estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.

Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmívelők.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért csókunk egy fabadkát.

Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrés kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, ingen
Sírva láttuk: ez se Minden.

Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élő csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.

A nőket a szerelem nemcsak érdekessé teszi,
hanem meg is szépíti. A nő akkor szép igazán, ha boldog,
és akkor boldog, ha érzi, hogy szeretik.
/Rippl-Rónai József/

Ady Endre:
Elfogyni az ölelésen

Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek mint csontváz, víg halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

 

"szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik,
mély gyökeret ereszt egész valónkba és gyakran tovább zöldül a szív romjain."
(Victor Hugo)

Karinthy Frigyes:

Lecke

Megcsókoltalak, megmutatni,
hogyan kell nékem csókot adni.
Megfúltál, úgy öleltelek,
mutatni, hogy ölelj Te meg.
És sírtam is, ölelve térded,
mert tudtam, hittem, hogy megérted
Bő könnyeim, a könnyű bért,
mit értem ontsz: a könnyekért.
Eldobtam mindent, íme lásd,
hogyan lehet szeretni mást,
kiért mindent százszor megadnál,
ezerszer jobban önmagadnál.
Kész vagyok meghalni miattad,
hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
ahogy hiszem, hiszen mutattad.
Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
csak az kap ingyen, ki ingyen ad.
Mondtam, hogy szeretlek, mondd, szeretsz-e ?
Mindössze ennyi volt a lecke,
Mindössze ennyi a titok,
de jaj Neked, ha nem tudod.
Jobb lett volna nékünk meg sem születni,
mint egymást így szeretni.

A legnemesebb kő nem tűr karcolást, de karcol.
A legnemesebb szív inkább VÉRZIK, de nem sebez meg senkit!!

 - Encom -

Most kis bánatosabb rész következik, mert a szerelmet, megszakíthatja egy valami, vagy valaki, és ez nagy, rettenetes szomorúságot, bánatot tud okozni a szenvedő szerető fél számára.:(

Most szomorúbb verseket mutatok, amit ha mindig elolvasok összeszorítja a szívem.

Eme kis vers, egy kedves ismerősömtől származik, szeret verseket költeni, nagyon tetszik ez a szomorú vers, mert egyben szépnek találom.

Búcsú a szerelemtől

Ó te kegyetlen Szerelem,
Mond miért teszed ezt velem,
Miért hozol ilyet a fejemre,
Miért hozol fájdalmat lelkemre.

Mért kell nekem szenvednem,
mért alakult így életem,
Te a fejemre átkot küldtél,
S rajtam egy jóízűt nevettél.

Nem segítesz rajtam,
Azt mondod oldja meg magam,
De ezt megoldani nem lehet,
Hisz a te ajándékod a szeretet.

Téged ez nem érdekelt soha,
Bármilyen őszinte volt a síró hangja,
Csak nevetsz, mert megteheted,
Mert te a fájdalmat nem érzed.

Elfordulok Tőled Szerelem,
Te már nem kellessz nekem,
Becsaptál s már nem bízom Benned,
Többet nem leszek a játékszered.

Elbújok előled meg nem találsz,
Az utamba többet nem állsz,
S esküszöm most Neked,
sokat dolgozom ellened.

Szerelem Te halott Isten,
Búcsúzom Tőled csendesen,
Eddig bíztam benned,
De elfelejtem már Neved

 

 

 Ellen Niit
OTTHONT ADSZ

Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.

(Rab Zsuzsa )
 

 

"Amikor a boldogság egyik ajtaja bezárul, egy másik kinyílik.
De gyakran oly sokáig tekintünk vissza a zárt ajtóra,
hogy nem vesszük észre, amelyik megnyílt elottünk."

- Helen Keller -

 
"Csak mert valaki nem úgy szeret téged, ahogy te szeretnéd,
az még nem jelenti, hogy nem szeret téged szíve minden szeretetével."
/Gabriel Garcia Márquez/

  

Juhász Gyula:
Szerelem? 

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

 

 "szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik,
mély gyökeret ereszt egész valónkba és gyakran tovább zöldül a szív romjain."
(Victor Hugo)

DUTKA ÁKOS
ÖRÖK ÓTA

 Engedd, hogy vékony, reszkető kezemmel
 Lebontsam hamvas, illatos hajad.
 Ha igy ülsz elém, - mintha ezer éve
 Sok ezer meghitt, boldogságos éve
 Ismerném a szemed, puha válladat.

 Száz asszony, kiket őseim szerettek,
 Kikért fellobbant mindig ez a vér,
 Száz ősöm minden szomorú, szent álma,
 Száz ősöm csókot, vágyat osztó párja
 Ma mind benned él, Tebenned él.

 Együtt jövünk már sok száz emberöltőn,
 Száz boldog, száz csókos életen át,
 Ismerem a szemed, ismerem a vállad,
 Az ajkad, a véred, a lelked, a vágyad:
 Örök óta érzem a hajad illatát...

 

 

Thomas Moore
(1779-1852)

A májusi hold

A májusi hold csupa láng ma, szívem,
lámpást visz a földi bogárka, szívem;
a bércek alatt
száz út csalogat,
mikor álom esőz a világra, szívem!
Ébredj, tündöklik az ég, gyönyöröm,
üdvünk sose volna elég, gyönyöröm,
s mert napja rövid
legjobb, ha kicsit
meglopjuk utána az éjt, gyönyöröm!

Már alszik a föld megigézve, szívem,
csak a Csillagász les az égre, szívem,
meg én, de nem int
oly fényt neki, mint
a te szép szemed isteni fénye, szívem.

Jöjj hát, míg nem kel a nap, gyönyöröm,
a Tudós szeme mást kutat, gyönyöröm,
s ha csövébe befog,
majd azt hiszi, hogy
te is ég szeme, csillaga vagy, gyönyöröm!

                                                               Szabó Lőrinc fordítása

Robert Browning
(1812-1889)
Az elveszett kedves

Nos, vége! s bármily fájó íz is,
úgy fáj-e, mint hivém?
Ejh! jóéjszakát cseveg a csíz is
már a tornác ívén!

A szőlők ifjú rügye pelyhes,
így láttam én ma még,
de holnap mind pattanva kelyhes
- s lásd, minden szín kiég...

Drágám, hát ránk is ily sors vár! - óh
nyúljak kezed után?
S barát legyek? csak barát már? - jó!
de annak is jut ám

egy nézés, ében fénnyel villanó! -
Szívem hadd őrzi görcsösen -
s hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! -
lelkemből nem múl sohasem!

De szóm nem lesz hőbb, mint illik s szokás,
csak tán csöppnyit puhább,
s csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
csak tán picinyt tovább...

                                        Tóth Árpád fordítása

 

Wystan Hugh Auden (1907-1973) Kedves, tedd alvó fejed Kedves, tedd alvó fejed Hűtlen, halandó zívemre; Kör és láz elperzseli Sok merengő gyermekarc Saját báját. És a sír Gyermek-múlást bizonyít. Mégis - hajnalig simulj Élő lényeddel reám: Földi, vétkes vagy, - de lám, Nekem hibátlan remek. Test és lélek végtelen: Két szerelmesnek, ki hitvány Aléltságban nyúlik el Fönt a szent varázshegyen, Vénusz ad nagy látomást: Világ-nagy gyönyört s reményt; Míg az elvont mélybe tett Pillantás felkölti néha Kő és jég közt az aszkéta Vad, érzéki mámorát. Hűség, biztonság kiszáll, Hogyha már éjfélre kong, Mint a harang halkul el, S kényes úrfiak henyén, Fontoskodva esküdöznek: Mindent magam fizetek, Bármit mond a szörnyű kártya. Ám ma éjjeltől egyetlen Gondolat vagy suttogás, Sem egy csók már el ne vesszen! Szépség, álom, éj kimúl; - Hadd: a hajnal lágy szele Álmodó fejed körül Legyen oly nap hírnöke, Mely szemet-szívet vidít, Érd be hát a földi léttel! Kínok csúcsán is legyél Váratlan erőktől edzett, Bántalom éjét virraszd át Örök földi szerelemben!

                                          Franyó Zoltán fordítása

Rád gondolok!
(a Portugál szonettek-ből)

Rád gondolok! - Úgy indázlak közül
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössz-e-, jössz-e hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok Rád - itt vagyok veled.

 Kardos László fordítása

 

 Dante Gabriel Rossetti
(1828-1882)
Fényvillanás
 

Már jártam itt, igen!
Mikor is volt? Ki tudja már!
Ott künn a fű nem idegen,
s az illatár,
a sóhajtás, a part sok fénye sem.

Enyém voltál. Igen.
Vajon mikor is lehetett?
Egy fecske röppent odafenn,
fordult fejed,
fátylad lehullt - de rég volt, Istenem!

Így volt? S így lesz? Igen?
Legyőzve évek távolát
visszatalál a szerelem
a gyászon át?
Jön még nap s éj, amely gyönyört terem?

 

 CHARLES BOVIE:

A LÁNYOK SZÍVE

(Fordította: Babits Mihály)

Nézd, nézd e sok kacagó ifjú lánykát!

mint rózsa szirma, frissek, édesek:

ártatlanul mohó szemedbe tárják

azt, amit Boufflers "szív"-nek nevezett.
E kis szívet csiszolja majd az élet
drágakővé a dús csipkék alatt;
ma még csak álom, isteni ígéret,
vázlatos kép és hamvas árnyalat.

A szív nő; tizenhat éves korára
spleen fogja el: minden nap oly sivár!
Virág lesz, mely még ki se nyílt, de már a
szakértő kertész gondjaira vár;
a szerelem illatos csókra, bársony
levélkékkel bolyhozva könnyedén;
láb nem taposta szűzi út; csodás hon;
ovális kagyló; drága gyöngyedény.

Mikor húsz éves: a Vénus-ligetnek
mélyébe, hol szent oltártűz lobog,
hosszú sorban s alázattal sietnek
áldozni ifjú s vén zarándokok;
sivatag, melybe ég szórja a mannát;
mélyút, mit játszva tört át Cupido;
boldog börtön, mely üdvözíti rabját;
varázsos éden; bíborpartú tó.

De mikor harminc: lángoló barázda,
lüktetve izzó láva önti el;
embervért szomjazó tigris: garázda
kedve örök orgiát ünnepel;
szomj, melynek csöndesülni nincs hatalma;
kigyó, melynek ölelése halál;
Éva anyánk s a bűn-bűvölté alma;
varázskapu, mely mindig nyitva áll.

S mikor negyven: könnyezni kezd az árva
s a nagy magányba buját sírja szét;
szent rejtekét készségesen kitárja,
hogy elfogjon egy-egy naiv lepét;
bolondos agg, ifjúvá cicomázva,
sürög-forog és udvarol szegény;
- de kinek kell az eltört ócska váza,
az elfelejtett, régi, rossz regény?

És mire ötven: nagy fekete flastrom;
mint kerékvágás, száraz és öreg;
ráncos képű apáca, ki a klastrom
számára alamizsnát gyűjtöget.
Újabb tíz év: és kongó, szörnyű kórház;
beomlott kút; kihűlt, üres kohó;
nyűtt bugyelláris; padlásra dobott váz;
használhatatlan, vén egérfogó.

Az idő száll: hetven... nyolcvan... Nem izgat s
nem is izgul e dohos pergament;
ezernyi ránca ezer furcsa kriksz-kraksz
s nincs oly tudós, ki tudná: mit jelent;
kopott cafrang; rozsdás lom; ráakadván
bosszúsan rug egy görbét rajta a láb;
penészes, málló, ókori maradvány,
mely csak a múzeumban él tovább.

- Nézd: a harasztban, foszfortűzü szinfolt,
száz fénybogár ég minden éjszaka;
a temetőn kék-sárga lánggal imbolyog
a lidércfények ikercsillaga! -:
hiszem, hogy él és vándorol a lélek
s a halállal a szív nem tűnik el:
minden szív páros lidérclángra ébred
s a horpadt sírok ormán táncra kel!

   

   

Pilinszky János:

Miféle földalatti harc

  

Napokra elfeledtelek,

döbbentem rá egy este,

üres zsebemben álmosan

cigarettát keresve.

Talán mohó idegzetem

falánk bozótja nyelt el?

Lehet, hogy megfojtottalak

a puszta két kezemmel.

 

Különben olyan egyremegy,

a gyilkos nem latolgat,

akárhogy is történhetett,

te mindenkép halott vagy,

heversz, akár a föld alatt,

elárvult szürke hajjal,

kihamvadt sejtjeim között

az alvadó iszapban.

 

Így hittem akkor, ostobán

tűnődve, míg ma éjjel

gyanútlan melléd nem sodort

egy hirtelen jött kényszer,

az oldaladra fektetett,

eggyévetett az álom,

mint összebújt szegényeket

a szűkös szalmazsákon.

 

Mint légtornász, az űr fölött

ha megzavarja párja,

együtt merültem el veled

alá az alvilágba,

vesztemre is követtelek,

remegve önfeledten

mit elrabolt az öntudat

most újra visszavettem!

 

Mint végső éjjelén a rab

magához rántja társát,

siratva benne önmaga

hasonló sorsú mását,

zokogva átöleltelek

és szomjazón, ahogy csak

szeretni merészelhetünk

egy élőt és halottat!

 

Véletlen volt, vagy csapda tán,

hogy egymást újra láttuk?

Azóta nem találhatom

helyem se itt, se másutt!

Megkérdem százszor is magam,

halottan is tovább élsz?

Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,

mint fojtott pincetűzvész?

 

Miféle földalatti harc,

s vajon miféle vér ez,

mitől szememnek szöglete

ma hajnal óta véres?

A zűrzavar csak egyre nő.

A szenvedély kegyetlen.

Hittem, hogy eltemettelek,

s talán te ölsz meg engem?
 

  Én félek, nem tudom mi lesz,
 ha álmom újra fölvet?
 Kívánlak, mégis kapkodón
 hányom föléd a földet.
 A számban érzem mocskait
 egy leskelő pokolnak:
 mit rejt előlem, istenem,
 mit őriz még a holnap?