Lépj, amíg nem késő..

        

"Azon a napon a lány szíve gyászba borult,
Úgy érzete, a világ ellene fordult.
Egyetlen szerelme lemondott róla,
S már egy másik lány kezét fogja az óta.

„Már nem szeretlek”- vallotta be a fiú,
A tomboló tűz, mely eddig szívében tombolt, kihunyt,
De a lány nem adta fel, dacolt ellene,
S továbbra is tartotta a kapcsolatot vele.

A remény viszont egyre jobban elhagyta,
Mikor látta, hogy élete szerelme a másik lány kezét simogatja,
Időközben a fiú rájött, még mindig érez valamit iránta,
De nem lépett, a szórakozás fontosabb volt számára!

A lány megkérte a fiút, kezdjék elölről, újra,
„Szeretlek kicsim, az életemnél is jobban”- s a fülébe súgta halkan.
Ám minden hiába, ö csak tovább áltatta,
A kötöttséget, az igaz szerelmet nem vállalta!

Teltek a napok, teltek a hónapok,
A lányról azonban már rég nem hallott.
Egyik este álmából felébredve rossz érzés kapta el,
Ürességet és fájó hiányt érzett szívében!

Érezte régi szerelme keserű hiányát,
Hisz rég nem hallotta a lány kellemes hangját!
Hiányzott neki az arca, az ölelése,
A féltő gondoskodása, a lány maga egésze!

Másnap megjelent a lány házánál, virággal a kezében,
Kisírt szemű édesanyja nyitott ajtót, talpig feketében!
A fiú teljesen elfehéredett, s érezte nagy a baj,
Édesanyja csak annyit mondott, könnyektől küszködve: Meghalt!!!

Egy véletlen autóbaleset okozta a lány halálát,
Nem figyelt az úton, mert nem tudta feledni szerelmi bánatát!
A fiú elsápadva állt ott egy percig,
Kezéből a csokor virág lassan hullott ki.

Nem hitte, ez hogy történhetett meg vele,
Minden percben ott kellett volna lennie mellette.
Este nem tudott aludni, szemébe könny szökött,
Szívében mérhetetlen nagy bűntudattal küszködött!

De hirtelen mintha melegség járta volna át,
Mintha hallotta volna halott szerelme hangját.
És igen, a lány ott tündöklött angyal képében,
A régi megszokott, gyönyörű szépségben!

Mindkettőjük szemében könny ragyogott,
A mosoly az arcukon hirtelen megfagyott.
Lélegzetük elnémult, szívük egyszerre dobbant,
A régi, gyönyörű szenvedélyük újra lángra lobbant!

Csak álltak egymással szemben, hisz egymás gondolatatit ismerik,
A lány a fiú arcát végigsimogatja, lelke melegséggel megtelik!
Igyekszik szerelmét megnyugtatni,
De csak annyit tud végül mondani:

„Ne sírj szívem, nincs semmi baj,
Emlékem szívedben örökre megmarad majd!
Én ott leszek, végig melletted, őrzöm az álmaidat,
Mindentől megvédelek, ott leszek minden mozdulatodban!”

Az angyal még egyszer utoljára átölelte kedvesét,
A fiú még nem akarta elengedni féltett szerelmét!
A lány arca egyre halványodott,
„Most mennem kell”-csak ennyit mondott!

Hirtelen hűvös levegő járta át a szobát,
De még lehetett érezni a lány kellemes illatát!
A fiút ezután az álom hamar elnyomta,
Gondolataiban ö járt, s hogy nem feledi el soha!

Reggel, mikor felébredt, nem tudta, valóság volt –e vagy álom,
De talált valami csodát az ágyon!
Egy fehér toll volt ott, a lány illatával,
S rájött mit vesztett el szerelme halálával!

Szívében most mégjobban érezte hiányát,
S nem tudta elnyomni a lány utáni vágyát.
Könnyes szemmel az ég felé fordulva ennyit kiáltott:
„Mindörökké Szeretni foglak Egyetlen Szerelmem!”